MUNKÁCSY GYERMEKKORA

Munkácsy Mihály 1844. február 20-án született Munkácson. Szülei Lieb Leó Mihály és Reök Cecília voltak. A munkácsi római katolikus plébániahivatal keresztelési anyakönyve szerint atyjának foglalkozása sóperceptor, anyjának vallása: ág.evangélikus. (Keresztszülők: Steiner József és neje, Reök Karolin.) Az anyakönyvi bejegyzésre utólag rávezették, hogy a magyar minisztérium engedélyével a Lieb családnevet Munkácsyra változtatták. A névmagyarosítást engedélyező határozat 1868. október 3-án kelt.

Munkácsy Mihály atyja, Lieb Leó Mihály a XVIII. század elején Magyarországra költözött bajor hivatalnokcsaládból származott. Róla és feleségéről nem sok adattal rendelkezünk. Atyjáról Munkácsy emlékezéseiben nagy szeretettel ír ugyan, de egyebet nem igen tudunk meg belőlük, mint hogy gyermekeit szerető, jó apa volt. Zsilinszky Mihálynak, Munkácsy unokahúga férjének kéziratban maradt, de részleteiben nyomtatásban is megjelent feljegyzései szerint „örökké víg kedélye mindenkor a vidorság derűjével villanyozta fel a társaságot, melyben megfordult. Boldognak érezte magát, ha saját otthonában víg cimborák keresték fel. Családjához rajongó szeretettel vonzódott ugyan, de a gyermekek nevelésének gondját egészen nejére, Reök Ceciliára bízta, aki a legműveltebb nőknek s a legszeretetreméltóbb anyáknak egyike volt. Ez a jó anya, aki a házi gondok viselése mellett a háznál megforduló előkelő vendégek ellátásában páratlan ügyességet és szellemességet tanúsított, legfőbb örömét és boldogságát mégis gyermekeinek körében s azok nevelésében találta.” Munkácsy anyjának egy német nyelvű levele maradt fenn, amely meleg szívű, erős családi érzésű és iskolázott nőnek mutatja. Családja eredetileg a Röck nevet viselte. Később Reöknek nevezte magát, de a családi név írása ingadozó volt, mert például azon a sírkövön, amelyet Munkácsy szüleinek a miskolci temetőben állíttatott, anyja neveként Röck Cecília olvasható. Kétségtelen, hogy a Röck-család is elmagyarosodott németekből származott, de Lieb Mihályék házában a társalgási nyelv alighanem a magyar volt, mert a kis Miska csak magyarul tudott.

Lieb Mihály állása, miskolci lakóházuk képe, Munkácsy emlékezései, valamint Zsilinszky feljegyzései is mind azt bizonyítják, hogy Lieb Mihályék, mégha vagyontalanok voltak is, szerény kispolgári módban, de gondtalanul és nyugodtan éltek egy ideig. Midőn az 1849-es harcok hadműveletei Miskolc felé közeledtek, Lieb feleségét öt gyermekével a főútvonaltól félreeső Cserépvárra menekítette, Cecil asszony bátyjához, Reök Antalhoz, aki Koburg herceg gazdatisztje volt és a kastélyban lakott. Útjuk nem volt zavartalan. Az orosz csapatok mindenfelől elárasztották a környéket. A menekülők kocsiját a kozákok körülfogták és lándzsaszegezve megállították. De meggyőződve, hogy egy anya öt gyermekével ül benne, bántatlanul tovább engedték. A cserépvári tartózkodás emléke mélyen belevésődött az ötéves Munkácsy Mihály lelkébe: „Cserépvárra teljes épségben érkeztünk meg. Hozzáfűződnek gyermekkorom legboldogabb emlékei. Vén kastély volt ez, a bejárat nagy boltíve alatt valóságos fegyvertár. Egy diluvium előtti mamut csontváza ... ócska ágyúk és sok minden, ami fel tudja ébreszteni a gyermekek képzelőtehetségét, akiknek agya dolgozni kezd. Mielőtt beléptünk, jobbról egy kis kápolna volt, balról egy nagy kerekes kút, amelyet egy nőstény szamár filozófus nyugalmával egész napon át forgatott mint egy örökmozgó, azt hiszem, hogy talán még ma is forgatja. Ez volt a mi nagy örömünk, nekünk ötünknek, egyikünk mindig a hátán ült, és mennyi veszekedés keletkezett ennek a felkantározott kis területnek birtokáért. Természetesen majdnem mindig bátyám lett a győztes és aztán, hogy megvigasztaljon minket, befogott a szamár mellé. A tanulásra szánt órákban oktatónk mindig itt talált meg s miközben kifogott minket, bátyám boldogan megszökött. Hogy pedig mi volt a kastély beosztása, milyen volt építészete, arról nincsen semmi emlékem sem. De a vidékről van, s néha heves vágy fog el, hogy újra láthassam. Mert azóta sohasem térhettem oda vissza. Elbeszélni akarván, leszámítva a szamarat, minden emlékem bizonytalan. Mint egy öreg daguerrotypia, amely eltűnt és amelynek formáit nem tudom feléleszteni és ha azt mondom, hogy gyermekkorom legboldogabb emlékei ide fűződnek, nem tudok másról beszélni, mint arról a benyomásomról, ami megmaradt; mert ez a korszak olyan nekem, mint egy könyv, amelynek lapjait kitépték. De még látom a falucskát vidáman, amely lábam elé teríti fehér házait, a zöld völgyben a patak mellett a teheneket és kecskéket, amelyek élénk foltokat vetettek a hegyoldalba, ahol annyiszor szerettünk a fűben hemperegni és sokszor abban a veszélyben forogtunk, hogy bátyánk valamelyik szikláról legörget. Egy ízben felmászott egy magas szirtre, hogy baglyokat keressen és nem tudott lejutni. Kétségbeesés fogott el, mindnyájan kiabálni kezdtünk....”

Ez a boldogság is rövid ideig tartott. A harcok megszűnte után Lieb hazavitte családját Miskolcra. A rémuralom a Kossuth-kormány lelkes szolgálata miatt börtönbe vetette, kiszabadulása után felesége gyomorrákban meghalt. Ekkor Lieb újra megnősült, de 1850-ben szélhűdés következtében ő is elhalálozott. Az árvák nyilván nem részesülhettek kellő gondozásban, ezért anyjuk testvérei vállalták felnevelésüket. Az öt és háromnegyed éves Mihályt Reök István vette magához, aki 1851 őszén költöztette Békéscsabára.

A kis Mihály szép fekvésű városból falura került, a változatos zöldelő hegyvidékről az Alföld sár- és portengerébe. De ennél sokkal végzetesebb volt, hogy nagybátyja egyáltalában nem tudta pótolni a szülői szeretet melegét, mert rideg, aggodalmaskodó, kicsinyes ember volt. Reök István ügyvéd a forradalom és a szabadságharc alatt Pesten élt. Nemcsak a politikai életben vett rész, hanem művészi és írói körökben is megfordult. Ismeretségben volt Vörösmartyval, Bajzával, Egressyvel, a két Vachottal. Tagja, majd jegyzője volt a radikálisok körének. A forradalom idején titkára volt Klauzál Gábor miniszternek. A szabadságharc leveretése után Békéscsabára menekült, ahol Sarolta nénje, Steiner Jakab uradalmi tiszttartó felesége jómódban élt. Reök István, hogy pénzhez jusson, ügyvédi irodát akart nyitni, de az osztrák elnyomók eltiltották az ügyvédi gyakorlattól. Nagyon szűkös anyagi helyzetbe került. Csak némiképpen segített rajta az, hogy Steinerék ajánlására gróf Apponyi György némely ügyei intézésével foglalkoztatta.

Reök István mindenáron a maga pedagógiája szerint iparkodott kis unokaöccsét nevelni. Mihály azonban nem volt alkalmas az ilyen szigorú nevelésre. Nem volt kezes, szófogadó, szorgalmas fiú. Játékos volt, elgondolkodó, szórakozott egy-egy semmiséggel, amelyet képzelete nagyszerűvé varázsolt, órákhosszat csöndben játszadozott, viszont kevés érdeklődést tanúsított nagybátyja oktatásai iránt, aminek fülcibálás, hajhúzás, sőt gyakran verés lett a vége. „Akkoriban a verést még a nevelés, az ismeretközlés mellőzhetetlen eszközének tartották. Verték a parasztot, a katonát, a cselédet, a tanulót, az inasgyereket.” Reök bácsi is a veréshez folyamodott, ha öccse felbosszantotta. Eszébe sem jutott, hogy számára furcsa lelkivilágú öccsét valamiképpen megértse, hogy szeretettel hasson rá, hogy miképpen lehetne, hogy hogyan kellene a gyorsan növő nyurga, vérszegény, gyönge és szórakozottan álmodozó gyermeket nevelnie. A megriadt és mindinkább magába zárkózó fiúcskának csak némi vígasztalást nyújthatott, ha anyja nővérénél, Steiner néninél jóságos szeretetre talált. Ott nevelkedett különben Gizella húga is. Gyermekpajtásokra is akadt a Vidovszky-családban, akikkel játszadozhatott.

De a rokoni szeretetnek ez a vigasza nem tartott soká. Egy este álarcos rablók törtek rá Steinerékre, mindenkit megkötöztek, megvertek és kirabolták a házat akkor, amikor néhány utcasorral arrébb vásáron tolongtak a csabaiak. A nagynéni az elszenvedett bántalmazásoktól két hét múlva meghalt. A kis Mihály tehát teljesen nagybátyja kezére jutott. Helyzete napról napra rosszabbodott, végül mindkettőjük számára elviselhetetlenné vált, ezért Reök István, aki hamarosan megházasodott, elhatározta, hogy öccsét iparosinasnak adja. Egyrészt azt remélte, hogy így megtöri makacsságát, másrészt kenyérkereső mesterséghez akarta juttatni, ha már semmifajta úri foglalkozásra nem való, mert nem akar tanulni. Az asztalossághoz azonban a nyurga fiúcskának nemigen volt kellő testi ereje. A sors keserű játéka volt, hogy a kis Mihály ettől a változástól boldogulást remélt, pedig csak most kezdődött el igazában nyomorúsága. Az inaskodást félig-meddig játéknak hitte. Keservesen kellett csalódnia. A sors egy kegyetlen, alávaló, durvalelkű asztalosmesterhez juttatta, aki kénye-kedve szerint bánt vele. Ütötte, verte, éheztette, piszokban, majdnem állati sorban tartotta, és a gyönge gyermek fogyatékos erejét annyira kihasználta, hogy alvásra is alig maradt ideje. Reggeltől estig festéket töretett vele, ide-oda hajszolta. Egy ízben majdnem agyonverte, amikor a kis inas merészen ellenszegült, úgy hogy napokig betegen feküdt. Máskor meg hóban-fagyban küldte ki a templom melletti temetőbe sírkerítést mázolni, úgy hogy majdnem megfagyott. Reök István pedig mindezt a szigorú nevelés helyes módjának hitte és visszazavarta esdeklő öccsét, ha kétségbeesésében hazamenekült. Igaz, hogy Langi mesternél a többi inasgyereknek sem volt különb dolga, csakhogy ezek legtöbbje úgyszólván már születése pillanatától kezdve hozzáedződött az embertelen szegényember-sorshoz, erősebb is volt talán, mint az egykor jó életviszonyok között, családi szeretet melegében nevelkedő és kényeztetett fiú.

A nyomorúsághoz, a rosszul tápláltsághoz, a 12-14 órás napi munka-hajszához hozzájárult a fiatal Munkácsy lelki gyötrelme is. Az asztalosinast kitaszította magából régi társadalmi osztálya, gyermekkori barátai elhagyták, s első szerelme, egy kis úrileány is elfordult tőle: az asztalosinassal való találkozást tiltották az úri-nemesi társadalom íratlan törvényei.

Valamennyit változott a helyzete, amidőn 1858-ban felszabadult. Elhagyta régi mesterét és Aradra költözött munkát keresni. Az álmodozó, hiszékeny és introvertált fiatalembert itt is a csalódások sorozata érte. A gyakorlati érzék hiánya miatt lépten-nyomon megcsalták, meglopták, az a néhány forintnyi zsebpénz, amelyet magával hozott, hamarosan elfogyott. Ún. herbergekben lakott, ahol megismerkedett a lumpenproletariátussal, csavargókkal, tolvajokkal, munkakerülőkkel, de az élet szerencsétlenjeivel, üldözöttjeivel is.

Aradon műhelyről-műhelyre hányódott, végül egy Albrecht nevű asztalosmesterhez szegődött, akinél kissé jobb dolga volt. Keresete azonban itt is kevés volt, heti 2-3 forint, amiből szállásra és élelemre is alig futotta.

Vigasztalást jelentett számára, hogy a reggel öt órakor kezdődő és este hét után végződő napi munkája után felkereshette volt csabai barátait, akik az aradi gimnáziumban tanultak. A fiúk befogadták maguk közé a fiatalembert, könyveket adtak neki, elbeszélték iskolai élményeiket, s ilyen módon emelték igen gyér műveltségét. Ekkor ismerkedett meg Munkácsy Petőfi költeményeivel, ami egy életre szóló művészi indítást adott neki. Petőfi hatására, a feljegyzések szerint, verseket írogatott, vándorszínész akart lenni és a rajzolást elhanyagolta.

Asztalos foglalkozásának egyetlen emléke a Néprajzi Múzeumban őrzött tulipános láda, amelyet 1857-ben készített, s békéscsabai népies díszítőmotívumokkal díszített.

Az aradi nélkülözések okozta fizikai elgyengülés egyre jobban fokozódott. Hat hónapon át nem evett meleg ételt, csak kenyeret, zsömlét, amelyhez kis darab szalonnát vagy sajtot fogyasztott. Ekkor szerezte azt a betegségét is, amely később halálát okozta. A súlyos gyengeség miatt teste elvesztette ellenállóképességét és váltólázba esett. Végső kétségbeesésében elhagyta Aradot és visszatért nagybátyjához, aki ekkor már Gyulán lakott, jelentékenyen jobb anyagi körülmények közé kerülve, s ügyvédi gyakorlatát is ismét elkezdhette.

Nagybátyja kelletlenül és fanyalogva fogadta unokaöccsét, de végül felismerve annak katasztrofális egészségi állapotát, megengedte, hogy felgyógyulásáig nála tengődjék. A fiatal legény állapota azonban nehezen fordult jobbra, erős fájdalmak kínozták. Egy-egy nyugalmasabb napon régi szokását követve ismét rajzolgatni kezdett. Kísérletei elismeréseként, s egyben azért, hogy öccsét hasznosan foglalkoztassa, azt ajánlotta egy napon Reök István neveltjének, ha kedve van, rajzolni tanulhat egy Gyulán élő festőnél, mert ez az asztalosmesterségben javára válhat. Ez a festő a bécsi származású Fischer Károly volt, a gyulai iskola rajztanára, aki legfőképpen cégtáblák festésével foglalkozott. Holmijával és készülő munkáival telezsúfolt szobájában reggeltől estig pöfékelve dolgozott. Munkácsy, ha a láz nem rázta, sietett hozzá a rajzórákra és áhítatosan megcsodálta Fischer iparához szükséges festői felszerelését. Ebben a műhelyben találkozott véletlen szerencseként Szamossy Elekkel, a vándorfestővel, ami fordulópontot jelentett hányatott életében.

Végvári Lajos: Munkácsy Mihály élete és művei (1958) Akadémia Kiadó

ARANY FOKOZATÚ TÁMOGATÓK
EZÜST FOKOZATÚ TÁMOGATÓK
TÁMOGATÓK