Boros Judit: MUNKÁCSY MIHÁLY (1844–1900)

Munkácsy, amennyire mai ismereteink alapján meg tudjuk ítélni, egy kiemelkedően tehetséges, rendkívül jószívű, normális ember volt, aki történetesen a 19. században született, Magyarországon és kisebb-nagyobb hányattatások után – ilyenből elég sok embernek kijutott akkoriban is – rátalált arra az egyetlen dologra, ami a világon igazán érdekelte, a festésre. Hogy zseni volt-e? Minden bizonnyal. A 19. század szerette ezt a kifejezést. Zsenik és még inkább őrült zsenik biztosították a közönség számára a művészet elveszett szakralitását, egy olyan metafizikai szférába engedve betekintést a pozitivista kor gyermekeinek, amely valamennyire kielégítette gondosan elfojtott, de soha teljesen el nem feledhető transzcendencia utáni vágyukat.

Hányatott gyermekkor után – ennek történetét bárki elolvashatja Munkácsy Emlékezéseim címmel kiadott leveleiből – az asztalosinasságból szegődött Szamossy Elek akadémiai vándorfestő mellé, akitől a klasszikus olasz hagyományt elsajátítva maga is történelmi festészettel kívánt foglalkozni. Itt érdemes megjegyezni, hogy Munkácsy nem volt parasztgyerek; szülei mindkét ágon német származású városi polgárok voltak. A 18. században már volt egy festő a családban, Lőcsén, aki egy alapítványt is létrehozott azzal a szándékkal, hogy ha egy újabb tehetség felbukkan, annak kamataiból végezhesse tanulmányait. Sajnos, a 48-as forradalom elsöpörte a család egzisztenciáját, a hagyakozó ősről pedig mindenki megfeledkezett.

Pesten Ligeti Antal és Than Mór inkább az életkép felé irányították a Nemzeti Múzeum képtárában másolgató ifjút, aki a bécsi, majd a müncheni akadémián folytatta tanulmányait. Münchenből utazott Munkácsy első alkalommal Párizsba is, 1867 őszén, hogy megtekintse a világkiállítást, ahol a sokféle kuriózum ellenére igazából a festészeti anyag kötötte le figyelmét. Sokat vitatott kérdése a magyar művészettörténetnek, hogy vajon megnézte-e Munkácsy a Palais de l’Industrie szomszédságában berendezett Courbet-tárlatot? Ha az igenre nem volna elég bizonyíték Munkácsy érdeklődő, mindenre nyitott szelleme, elég összehasonlítani a Siralomházat a korabeli magyarországi vagy müncheni/düsseldorfi életképekkel. A Siralomház drámai monumentalitása aligha jöhetett volna létre Courbet vásznainak közvetlen ismerete nélkül. Az 1867-es párizsi élményt erősítette az 1869-es müncheni nemzetközi kiállításon látott Courbet- és Courbet-követők, illetve a müncheni Leibl-kör munkáinak hatása. A Siralomház aranyérmet kapott az 1870-es párizsi Salonban és ezzel kezdetét vette Munkácsy magasra ívelő, nemzetközi karrierje.
1872 januárjában Munkácsy Párizsba költözött, két évvel később feleségül vette de Marches báró frissen megözvegyült nejét, és egymás után két szép palotát építtetett Párizs előkelő negyedében, a Parc Monceau szomszédságában. Munkácsyné pénteki fogadásaira festők (az akadémiai tanár Léon Bonnat-tól a független naturalista Jules Bastien-Lepage-ig), írók (Alexandre Dumas, Leon Daudet, Anatole France), kritikusok, zeneszerzők, magyar arisztokraták és fiatal festőnövendékek jártak. A vendégek időnként bebocsátást nyertek Munkácsy műtermébe is, bár maga a mester többnyire rövid időt töltött a zajos estélyeken.

Munkácsy képeit a kor legnevesebb műkereskedői – Adolphe Goupil, Michael Knoedler, Charles Sedelmeyer – értékesítették. Utóbbival tíz évre szóló, kizárólagos forgalmazói jogokat biztosító szerződést is kötött. Sedelmeyer biztos ízléssel és határozott célokkal rendelkező, bécsi származású műkereskedő volt, aki kezdetben a Szolnokra is járó osztrák plein air festők képeivel kereskedett. 1878-ban szabályosan beleszeretett Munkácsy Milton című képébe, majd annak sikere után (az azévi Párizsi Világkiállításon nagydíjat kapott) lekötötte Munkácsy valamennyi azután keletkező képét. Nagy valószínűséggel neki tudható be a Krisztus-képek megfestésének gondolata is. Bár Munkácsy kezdetben szabódott, rövid idő múlva magával ragadta a szokatlan kihívás: vallásos képeket festeni egy többnyire hitetlen vagy vallásilag eléggé megosztott közönség számára. Majd egy évnyi készülődés után, amelybe több nagy európai múzeum újralátogatása is belefért, Munkácsy 1880-ban kezdett hozzá a Krisztus Pilátus előtt-höz és 1881-ben, Sedelmeyer La Rochefoucault utcai galériájában mutatta be a hatalmas vásznat. A mű újszerűsége mindenkit meglepett. A lényegében klasszikus kompozíciót Munkácsy szokatlan frissességgel töltötte meg, szinte bevonva a nézőket a megjelenített drámai helyzetbe. Mindkét Krisztus-kompozíciót a teljes valószerűség illúzióját keltő dioráma-stílusban állították ki, sötét teremben, csak a képet megvilágítva. Korabeli újságcikkek tanusága szerint egyes nézők zokogva borultak térdre a kép előtt. Ezt a jelenséget az autonóm esztétika szemszögéből lehet vitatni, a mű értékét az esztétikai modernizmus felől visszatekintve meg lehet kérdőjelezni, sikere mégis arra vall, hogy Munkácsy élő, érvényes választ adott egy akkor nagyon is aktuális kérdésre.

Az 1870-es évek kiemelkedő értékű realista vásznai (Siralomház, Tépéscsinálók, Éjjeli csavargók, Zálogház, A falu hőse) mellett Munkácsy mély lírasággal átitatott tájképeket, és karakteres portrékat festett. Az 1874-es Poros út II. felveti annak lehetőségét, hogy érdeklődését megragadta az első impresszionista kiállítás is, bár az impresszionista festők elveivel nem tudott azonosulni. Számára a művészet nem eszköz a közvetlen valóság pillanatnyi élményének megragadására, hanem a nagy emberi eszmények megjelenítésének közege volt. Hogy titokban, a lelke mélyén mégis vonzódott egy modernebb művészetfelfogáshoz, hogy átérezte válságok szaggatta kora ellentmondásait, mutatják utolsó korszakának tragikus világlátást sugalló tájképei, interieurjei. 1880 után „hivatalos” (külső megrendelésre vagy egyszerűen eladásra) szánt képei gazdag színvilágukkal, álomszerű hangulataikkal tűnnek ki a kortársak hasonló stílusban (valójában stílus alatt itt inkább az általános eklekticizmusban kialakított egyéni stílusjegyek értendők) festett művei közül. Saját kedvére festett tájképei és befejezetlen interieurjei viszont James Ensor és Edward Munch szimbolista képeinek szorongást, általános hanyatlást és reménytelenséget sugalló műveivel rokoníthatóak.

Élete utolsó éveiben Munkácsyt erősen foglalkoztatta a hazatérés gondolata. Ebben ugyanúgy szerepet játszott a növekvő hazai megbecsülés (1886-ban, Makart halála után, tőle rendelték meg a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképét, 1890-ben pedig az újonnan épülő parlament képviselőházi termének díszeként a Honfoglalást), mint fokozatos kiszorulása az előretörő modernizmus uralta nemzetközi művészeti életből, vagy elhatalmasodó betegsége. Felmerült, hogy ő lehetne a 90-es években tervezett képzőművészeti akadémia vezetője. Mielőtt azonban a bizonytalan tervekből bármi megvalósulhatott volna, 1896-ban a millenniumi ünnepségek megerőltető forgatagában Munkácsy egészsége összeomlott. Négy évi betegeskedés után, 1900 tavaszán hunyt el egy Bonn melletti szanatóriumban. Hátrahagyott művei egy részét és az Avenue de Villiers 53. pompás berendezését már halála előtt két évvel, 1898-ban elárvereztette Munkácsyné. A legértékesebb képeket azonban megtartotta és a későbbiekben részben eladta, részben elajándékozta. Mind a vevő, mind a megajándékozott Munkácsy szülőhazája, Magyarország volt.

 

Bakó Zsuzsanna: RENDHAGYÓ PÁLYAKÉP

Munkácsy Mihály a magyar festészet kivételes tehetségű és különleges sorsú egyénisége volt. A mosthoha körülmények között élő asztalosinasból ünnepelt és rendkívül sikeres festő lett, akinek műveiért Európa és Amerika gazdag műgyűjtői versenyeztek.

Munkácsy 1844. február 20-án született Munkácson. Szülei a Lieb Leo Mihály és Reök Cecília nevet viselték. A munkácsi római katolikus plébánia hivatal adatai alapján apja foglalkozása sóperceptor, azaz kincstári sótiszt volt. A bajor eredetű család a 18. század elején települt át Magyarországra. Az anyakönyvi bejegyzés szerint a család a Lieb nevet a magyar minisztérium engedélyével 1868. október 3-án Munkácsyra módosította.

Ekkor már Miskolcon éltek, az édesapa, Lieb Mihály azonban a forradalom és szabadságharc eseményei miatt jobbnak látta, ha a feleségét és öt gyermekét biztonságosabb helyre küldi. A négyéves Munkácsy édesanyjával és négy testvérével Cserépvárra ment anyja fivéréhez, Reök Antalhoz, aki Koburg herceg gazdatisztje volt. Visszaemlékezéseiben így ír Munkácsy az ott töltött időszakról:
„Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk – egyszóval minden, ami a gyermek lélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja.”

1849 – 1850
A szabadságharc viharainak lecsendesedésével a család visszaköltözött Miskolcra, de édesapját a forradalomban való részvétele miatt bebörtönözték. Kiszabadulása után Reök Cecília meghalt, és egy év múlva elhunyt ő is. Mindketten a miskolci temetőben nyugszanak. Az árván maradt öt gyermeket a Reök család tagjai vették magukhoz, így a testvérek egymástól távol nevelkedtek: Emil és Gyula Reök Antalnál Cserépváron, Aurél Kaplonyban, Szatmár megyében, míg Gizella Békéscsabán Reök Sarolta és Steiner Jakab gondnokságában.

1851 – 1853
A család döntése értelmében Munkácsy Mihály anyai nagybátyjához, a magányosan élő Reök István ügyvédhez került Békéscsabára. E két év alatt sokat tartózkodott nagynénje Steiner Jakabné házában, ahol húga is nevelkedett, ám Steinerné egy rablótámadás során megsérült, majd meghalt. Amikor Reök István megnősült, egy nagyobb házba költöztek, Munkácsy ekkor kötött barátságot a szomszédban élő Vidovszky család két fiával, akikkel később is jó kapcsolatban maradt.

1854 – 1855
Nagybátyja a továbbtanulás lehetőségeit fontolgatva – lévén a fiú gyengébb tanuló – az iparos mesterségeket javasolta neki, és Munkácsy az asztalosmesterséget választotta. Visszamemlékezéseiben a következőképpen ír erről: „Reök bácsi (...) így szólt hozzám: Fiam, nincs módomban, hogy taníttassalak. Egyébként is manapság jobb, ha valaki független, szorgalmas mesterember, (...) mintha szegény úrféle, aki állás után szaladgál. (...) Nem lennél asztalos? Tévedésből se higgye senki, hogy megértettem nagybátyám szavait.” Következésképpen az ifjú, gyerekfejjel nem mérve fel pontosan helyzetét, örömmel mondott igent.

1855 – 1858
Három éven át Langi Mihály békéscsabai asztalosmester segédjeként dolgozott, majd bizonyítványt szerzett. Nagybátyja ugyan szerződésben rögzítette unokaöccse alkalmazásának feltételeit, de Langi Mihály ezt nem tartotta be. A fiúra így 10- 12 órás munkaidő, rossz ellátás és siralmas életkörülmények vártak. Ez idő alatt készült asztalosmesterségének egyetlen tárgyi emléke, egy tulipános láda.

1858 – 1860
Aradra ment, ahol hosszas keresgélés után egy Albrecht nevű asztalosnál talált munkát. Fizetése igen kevés, körülményei nagyon rosszak voltak: „hat hónapon át nem ettem meleg ételt, csak kenyeret, szalonnát, meg néha egy kis sajtot. Ez az életmód nagyon legyengített.” Vigaszt csak az nyújtott számára, hogy esténként felkereshette Aradon tanuló békéscsabai barátait.

1861
Az aradi évek során elszenvedett nélkülözések miatt súlyosan megbetegedett, és visszatért nagybátyjához, aki ekkor már Gyulán lakott. A lábadozás ideje alatt rajzórákat vett Fischer Károly gyulai rajztanártól, aki főként cégtáblák festésével foglalkozott. Fischer műhelyében ismerkedett meg Szamossy Elek akadémiai végzettségű vándorfestővel, aki ekkor a Wenkheim grófoknak dolgozott Gyulán. Szamossy, mivel tehetségesnek találta az ifjút, rábeszélte Reök Istvánt a pályamódosítás engedélyezésére, a nagybácsi beleegyezése után maga mellé vette Munkácsyt tanítványnak.

1862 – 1863
Szamossy Elek meghívást kapott a Zselinszky grófoktól és magával vitte Aradra az ifjú festőtanulót is. Munkácsy így emlékezett vissza első mesterére: „Szamossy igazán megszeretett, s nemcsak festeni tanított, de nevelt is, (...) igyekezett fogyatékos képzettségemet pótolni. Világi és művészi ismereteim gyarapítása közben teltek-múltak a napok. Az elsővel azért foglalkoztam, mert tudtam, hogy szükséges, a másodikhoz pedig szívvel-lélekkel vonzódtam.” Aradról Ormós Zsigmond műgyűjtő meghívására Buziásra költöztek. Munkácsy itt látott először komolyabb műalkotásokat. Buziásról Beodrára mentek Karácsonyi grófékhoz, ahol arcképek festésénél és restaurálásánál segédkezett Szamossynak. Ekkoriban készültek első komolyabb munkái, mint a Tollfosztó asszony, Levélolvasás (Felolvasás), és két történelmi kompozíció, a Hunyadi János megtámadtatása és a Harci jelenet.

1863 – 1864
Munkácsy 1863 októberében Pestre érkezett, és Szamossy Elek ajánlólevelével felkereste az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkárát, Harsányi Pált. Ő ajánlotta Ligeti Antalnak, a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának vezetője figyelmébe az ifjú festőt. Mivel a Társulat egyik feladata a fiatal művészek támogatása volt, szívesen fogadták, tanácsokkal látták el Munkácsyt. Megengedték, hogy a múzeumban másoljon, és szívességből munkáit is megbírálták. Különösen Ligeti Antalban talált igazi atyai pártfogóra.
Közben Reök István kísérletet tett unokaöccse visszatérítésére az asztalosmesterséghez, de Ligeti és az ifjú művész makacssága ezt meghiúsította. Valószínűleg ezzel kapcsolatos az a műveltségi bizonyítvány, amelyet Ney Ferenc, a Pesti Főreáltanoda igazgatója adott ki 1864-ben, akkor még Lieb- Munkácsy Mihály úr számára -, amelyben tudását megfelelőnek ismerte el, és hiányosságait könnyen pótolhatónak ítélte.
Az év során pártfogói biztatására elkészült néhány életképe: a Falusi felolvasás újabb változata, a Kukorica-pattogatatás, és több arcképe a Reök család Pécsett élő tagjairól a klasszicizáló romantika stílusában.

1865
Pártfogói támogatásával és a Kukoricapattogtatás című képének eladásából jelentkezett a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Az előkészítő osztályba került, tanárai Joseph von Führich és Theodor Franz Zimmermann voltak, de nagy hatást gyakorolt rá Karl Rahl is, aki valószínűleg korrigálta készülő műveit. Beiratkozását követően azonban megemelték a tandíjat, amelyet már nem tudott kifizetni, ezért az akadémiát fél év után ott kellett hagynia. Az akadémia mellett látogatta Bécs híres múzeumait, képtárait, elbűvölte Rubens és Rembrandt művészete. E mellett még egy fontos impresszió érte: itt látta meg Ludwig Knaus düsseldorfi festő Kartenspielende Schusterjugend című képét, amely nagy hatással volt rá. Később Knaus miatt ment a düsseldorfi Akadémiára. Ekkoriban készült képei közül legjelentősebbek a Húsvéti locsolkodás, Vidovszky János és felesége arcképe, valamint a Búsuló betyár.

1866
Súlyos szembetegsége megvakulással fenyegette, ezért márciusban békéscsabai tartózkodását megszakítva Pestre utazott. Ligeti Antal és Than Mór festők ajánlására Dr. Hischler Pál szemorvos gyógyította a Rókus Kórházban, a kezeléseknek köszönhetően látása néhány hét múlva rendbe is jött. Hálából egy korábban festett életképét – a Feldöntött bogrács címűt – ajándékozta neki, amely mostanában került elő. Lábadozása alatt sokat tartózkodott a Kammon kávéházban, és ott jó barátságot kötött Deák Farkassal, a Vasárnapi Újság, és Kazár Emillel, a Fővárosi Lapok munkatársával. Kapcsolatai révén rajzai jelentek meg a Magyarország és a Nagyvilág, majd a Hazánk és Külföld című lapokban. Mély barátságot kötött Jankó Jánossal, és felújította kapcsolatát Paál Lászlóval, akit még Aradról ismert. Ekkoriban készült művei közül a fontosabbak a Petőfi búcsúja a szülői háztól, a Paraszt-interieur és néhány arckép. Sokat látogatta az Akadémia palotájának második emeletén lévő Esterházy Képtárat, a Magyarország és a Nagyvilág című lapban cikket is írt a Képtár megvásárlása érdekében. Szerelemre lobbant Rottermayer Izabella iránt, a lány jómódú orvos apja azonban ellenezte a kapcsolatot. Októberben a festő Ligeti ajánlólevelével beiratkozott a Müncheni Akadémiára.

1866 – 1867
Ősszel érkezett Münchenbe. Az Akadémián Wagner Sándor, magyar professzor tanítványa lett, de fejlődésére nagy hatással volt Wilhelm von Kaulbach, az akadémia igazgatója, valamint Adolf Lier és Eduard Schleich tájképfestő is. Ekkor készült Árvíz című képe, amelynek vázlatával Kaulbach elismerését is elnyerte. A Vihar a pusztán és a Dűlő szénásszekér című festményei főként Schleich hatását tükrözik. A népi életkép változatlan jelenlétét mutatja az Itatás és a Befordultam a konyhára című Petőfi-illusztráció megfestése. Ez utóbbit magával vitte 1867 nyarán Pestre is, a Képzőművészeti Társulat kiállítására. Korábbi kérelmének megfelelően Eötvös József kultuszminisztertől évi 600 forint ösztöndíjat kapott, amely javított szűkös anyagi körülményein. 1867 októberében megállapodást kötött a Vasárnapi Újság, illetve a Magyarország és a Nagyvilág szerkesztőségével arról, hogy a két lapnak rendszeresen küld rajzokat és tudósításokat. Az ösztöndíjból október 15-én Párizsba utazott, hogy megnézze a párizsi világkiállítást. Itt ismerkedett meg a francia festők, Camille Corot, Jean-Francois Millet alkotásaival, de valószínűleg Gustave Courbet realista művei gyakorolták rá a legnagyobb hatást. A párizsi élmények hatására átfestette – már a realizmushoz közelítve – a Dűlő szénásszekér című képének első változatát. Münchenbe visszatérve egyre többet tartózkodott a német realista festő, Wilhelm Leibl baráti körében.

1868
Münchenben befejezte Árvíz című képét, és elkészítette az Itatás második verzióját, valamint a Lakodalmi hívogatók című képének két változatát. Megbízást kapott Szokoly Viktortól, hogy egy tervezett Honvéd-album számára rajzokat készítsen a szabadságharc történetéből. Ekkortájt festette előbb a Regélő honvéd, majd az Isaszegi csatatér című képeit. Ez év októberében Ligeti tanácsát és ajánlását kérve Düsseldorfba utazott Ludwig Knaushoz, aki levelében biztosította Ligetit arról, hogy támogatni fogja az ifjú művészt.

1868 – 1870
Október 15-én Düsseldorfba érkezett, jelentkezett Knausnál, aki megdicsérte elkészült munkáit, az Árvizet és a Főkötőt. Az anekdotázó német életképfestészet és főként id. Benjamin Vautier zsánerképfestő hatása érezhető az Ásító inas című alkotásán. A kép elpusztult, de megmaradt a hozzá készült Tanulmányfej, amely már a realista szellemben dolgozó Wilhelm Leibl hatását tükrözi. Áprilisban súlyos alkotói válságba került, amelyből végül a munka vezette ki: belekezdett első jelentősebb művébe, a Siralomházba. Az első vázlatot megmutatta Knausnak, akinek azonban nem tetszett, mert úgy érezte, hogy az még túl nagy feladat Munkácsy számára, ezért megpróbálta lebeszélni róla. Munkácsy, a maga útját járva, makacsul kitartott a téma mellett. Megfestette Siralomház című képét, melynek végső megformálásában közrejátszottak gyermek- és ifjúkorának emlékei, a magyar lapillusztrációban kedvelt betyár tematika és az 1848-as legendakör. A düsseldorfi iskola lélektani megjelenítésmódjának alkalmazásával drámai hatású művet festett, mely nagy tetszést aratott. Szeptember 30-án még a műteremben nézte meg a képet Wilstack amerikai milliomos, aki 10 000 frankért meg is vette, de megengedte, hogy Munkácsy előbb még kiállíthassa. Munkácsy elküldte a művet a párizsi Salonba, ahol elnyerte vele az aranyérmek egyikét. Munkácsy egyszerre ismert és elismert ember, ünnepelt művész lett, akiről a külföldi és hazai lapok egyaránt írtak.

1870 – 1871
Pár hónapos pesti tartózkodás után ősztől ismét Düsseldorfba ment, ami a porosz-francia háború miatt megtelt tisztekkel, menekültekkel, hadifoglyokkal. A sebesültek és a fronton járt katonák elbeszélései felidézték benne gyermekkori emlékeit, a szabadságharc eseményeit mesélő katona figuráját. Az emlékek képpé formálódtak, és megszületett a Tépéscsinálók című kép. A nyár folyamán Munkácsy, Paál László hívására Hollandiába utazott. 1870 karácsonyán egy vacsorán – ahová Paállal együtt egy francia ezredes hívta meg – megismerkedett a de Marches házaspárral. A báró már látta a Siralomházat, és örült, hogy annak alkotójával személyesen is találkozhatott. Munkácsy kapcsolata a házaspárral egyre szorosabbá vált, 1871 tavaszán a colpachi birtokukon meg is látogatta őket. Időközben Düsseldorfban megismerkedett Forbes angol műgyűjtővel, aki meghívta őt és Paált Londonba. Itt látta Sir David Wilkie angol zsánerfestő műveit, amelyek hatással lehettek a Tépéscsinálók végleges változtatára. A Tépéscsinálók mellett – amelyet a kritika nem fogadott olyan elismerően, mint a Siralomházat – ez idő tájt készült a Koldusfiú, valamint a Mosónők című képe, amelyet még Hollandiában festett. Düsseldorfban meglátogatta Zichy Mihály festő és rábeszélte, hogy költözzön Párizsba. Munkácsy lemondta a Weimari Akadémia tanári meghívását, és hirtelen elhatározással 1871 novemberében (más források szerint 1872 januárjában) Párizsba költözött.

1872
Párizsba érkezése után de Marches báró segítségével és támogatásával reprezentatív műtermet bérelt, és egy új kép, az Éjjeli csavargók festésébe kezdett, de alkotó ereje cserbenhagyta. Kétségek gyötörték tehetségét illetően, így félreértve műkereskedője, Goupil bírálatát, egyik befejezetlen képét megsemmisítette. Ekkor hívta meg de Marches báró a Luxemburg melletti colpachi kastélyukba. Depresssziója erősödött, öngyilkosságot kísérelt meg, kiugrott az emeleti ablakból. Szerencséje volt, komolyabb baja nem esett, és vendéglátói szeretetteli gondoskodásának köszönhetően élet- és alkotókedve is visszatért. Colpachi szálláshelyének mennyezetére négy képet festett (Mosónők, De Marches báró és Ell plébános a park bejáratánál, Erdőrészlet és Rőzsehordó nő).
Visszatérve Párizsba ismét elutasította a Weimari Akadémia meghívását. Colpachon megfestette vendéglátói, de Marches báró és de Marches báróné arcképét, illetve később, már Párizsban, a Siralomház kétalakos változatát, az Elítélt című drámai hatású munkáját.

1873
Az év során újult erővel folytatta – több előtanulmány után – az Éjjeli csavargókat. A kész művet 40 000 frankért Goupil párizsi műkereskedőnek adta el. Az év magánéletében is fontos változást hozott. Nyáron eljegyezte – az időközben elhunyt – de Marches báró özvegyét, Cécile Papiert. Az év októberében Paál László meghívására Barbizonba utazott, ott készült Rőzsehordó nő című alkotása. Párizsba visszatérve befejezte a még Colpachon elkezdett Búcsúzkodás és Köpülő asszony című képeit, realista életképfestészetének gyöngyszemeit. Az 1873-as bécsi világkiállításon öt képpel szerepelt (Éjjeli csavargók, Köpülő asszony, Őszi parkban, Részeges férj hazatérése, Férfi tanulmányfej).
Az év során festett további jelentősebb művei a Cigányok az erdőszélen I. és II., valamint az Eltévedt gyermek.

1874
A gyászév leteltével augusztus 5-én feleségül vette Cécile Papiert. Ezt követően Svájcba, Olaszországba, majd Magyarországra utaztak. Előbb Pesten, majd Békéscsabán látogatták meg Munkácsy ismerőseit, rokonait. Ősszel visszautaztak Párizsba, és a Parc Monceau szomszédságában béreltek fényűző, műtermes lakást. Munkácsy életében ezzel új korszak kezdődött, melyben egyre nagyobb szerepet kaptak az új művészi image kialakításához nélkülözhetetlen társadalmi kapcsolatok. Palotájukban hetente egyszer, délután fogadást adtak, és sűrűn rendeztek estélyeket és bálokat, melyeken Európa neves közéleti személyiségei, művészei és arisztokratái is rendszeresen megjelentek. Magyarországi látogatása során festett fontosabb művei a Poros út I., a Kukoricás, illetve a Falu hőse vázlatai és tanulmányai. Hosszas előkészület után megfestette a Zálogház végleges változatát, továbbá a Persely előtt és a Leány a kútnál című képeket.

1875 – 1876
Befejezte a Falu hőse című festményét, és tanulmányokat készített a Colpachi iskola, valamint a Műteremben című képekhez. Gyökeresen megváltozott életkörülményeinek megfelelően művészetében is stílusváltás érzékelhető, ezt jól jelzi – az ars poeticaként is felfogható – 1876-os Műteremben című műve. A kép párizsi bemutatóján a kritikusok dicsérték a művész könnyed ecsetkezelését és a mű különlegesen gazdag színvilágát, eleganciáját. De nem zárult le még a realista életképek sora sem: ekkor készültek a Sebesült vándor, a Leány a tálcával és a Két család a konyhában című képei.

1877
Szinte egész évben párizsi műtermében dolgozott, több képterv is foglalkoztatta. Ekkor festette első komolyabb, „szalonkép”-nek nevezett művét, a Párizsi szobabelsőt (Olvasó nő) Knoedler műkereskedő számára. Több képe készült a realista stílus jegyében is, így a Falu hőse redukciója (körülbelül feles méretű változata), majd az Újoncok (Újoncozás) és a Két család a konyhában végleges verziója. Ekkor festette barátja, Paál László arcképét is. A Műteremben című képpel elkezdett új, gazdag színvilágú képek folytatásaként, több tanulmány és színvázlat után, befejezte az emberi lét sorskérdései iránti érdeklődését is kifejező Milton című képét, amely új korszakot jelöl pályáján. A vak, beteg költő alakjának kiválasztásában és megformálásában közrejátszhatott az is, hogy egészségi állapota rosszabodott, idegfájdalmak kínozták, az orvosok fürdőkúrákkal próbáltak segíteni rajta.

1878
A Miltont Munkácsy addigi párizsi műkereskedője, Goupil nem vette át. Jelentkezett azonban Charles Sedelmeyer, aki 30 000 frankért megvásárolta a képet, és megrendelte a reprodukciót is. Munkácsy tíz évre szóló szerződést kötött a műkereskedővel. A kép szerepelt a párizsi világkiállítás magyar osztályán, ahol aranyérmet nyert. A Munkácsy nevet ekkor ismerte meg a szélesebb közönség. Sedelmeyer európai körútra vitte a művet, és a bemutatók meghozták a világsikert Munkácsy számára.
A képet tulajdonosa, Robert Lenox Kennedy – aki a művet már elkészültekor megvásárolta – a kiállítás-sorozat után Amerikába vitte, és a New York-i Lenox (ma Public) Libraryben helyzete el, ahol ma is látható. Ugyanebben az évben, a szalonkép és a tájkép összekapcsolásának és egy új műfaj megteremtésének példájaként, megfestette a Pávák című képét. A Milton bécsi kiállítása alkalmából vaskorona rendjelet és nemesi oklevelet kapott I. Ferenc Józseftől.

1879
Március 3-án elhunyt barátja, Paál László. Elkészült egyik legreprezentatívabb szalonképe, a Baba látogatói, majd a Délutáni látogatás és Sedelmeyer arcképe. Témakeresésként fogható fel a Faust című vázlat, amely színvilágában ismét a Siralomházhoz közelít.

1880 – 1881
A Milton bemutatói miatt Munkácsy Európa több városában, így Münchenben, Bécsben, Budapesten és Londonban is megfordult. A barátok látogatása és a múzeumok tanulmányozása közben már egy újabb művön dolgozott. Sedelmeyer visszaemlékezései szerint más témákkal együtt (Faust, az orléans-i Szűz) ő vetette fel Munkácsynak Krisztus kereszthalála megfestésének ötletét. Más források, így a Pesti Hírlap tudósításai szerint Munkácsy többször találkozott Ernst Renannal, akinek 1863-ban jelent meg Jézus élete című, nagy hatású könyve. Renan a világot megváltó emberként mutatta be Jézust. Munkácsy 1880 júliusától egy éven át dolgozott a Krisztus Pilátus előtt című képén: számos színváltozatot és tanulmányt készített, amelyekhez élő modelleket használt. 1881 tavaszára, a párizsi Salon megnyitására nem készült el vele, ugyanis családjában tragikus események történtek: újszülött gyermeke meghalt, palotájában tűz pusztított. Mivel a Salont lekéste, Sedelmeyer saját palotájában mutatta be a művet, óriási közönségsikerrel. A grandiózus mű munkálatai mellett e két év során más fontos képek is készültek, így a Siralomház IV. számú változata, a Krisztus a sziklasírban, és az Önarckép II. Tájképei közül a Nagymosás és a Holdkelte, szalonképei sorában pedig a Reggeli a nyaralóban, a Pálmaházban, az Apa születésnapja és számos virágcsendélet. Mindez jól példázza fantasztikus életerejét és munkabírását, hisz mindezek mellett állandó rosszullétekkel küzdött.

1882
Sedelmeyer megszervezte a Krisztus Pilátus előtt utaztatását. A festményt először Angliába vitték, kitüntetett figyelem és nagy érdeklődés közepette több városban: Londonban, Manchesterben és Liverpoolban is bemutatták. A kép bécsi kiállítása alkalmából I. Ferenc József a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Februárban és márciusban Budapesten szerepelt a mű, ahol a régi Műcsarnok épületében 80 000 ember látta. Munkácsynak látványos ünneplésben volt része, Budapest, majd Munkács díszpolgárává válaszották. A Hungária kávéház dísztermében rendezett vacsorán Liszt Ferenccel egyenrangú művészként ünnepelték. Munkácsy – hálából a lelkes fogadtatásért – pályázat útján elnyerhető, évi 6000 frankos díjat alapított fiatal művészek számára. Az ünnepségek és utazások mellett a munkára is jutott energiája és ideje, ekkor készült tájképei közül a Parc Monceau, a Hazafelé és a Legelésző csorda, melyek plein air szemléletmóddal ötvöződő realista tájfestészetének gyöngyszemei. Szalonképei közül kiemelkedik a Zongoránál és Az agár négy variációja. Az év terméséhez tartoznak még virágcsendéletei és a Colpachi iskola, valamint a Zálogház II. és a Falu hőse című képek redukciói.
Intenzíven dolgozott másik Krisztus-képén, a Golgotán, amelyhez jó néhány kompozíciós vázlata és tanulmánya készült. A leghíresebb a Keresztre feszített Krisztus, amelyhez – nem találván más modellt – saját magát feszíttette keresztre, s ezt egyik barátja de Suse márki le is fényképezte. A Golgota vázlatai és tanulmányai mellett festett még néhány tájképet (Mély út, Colpachi táj mosónőkkel) és szalonképeket (Kis cukortolvaj, Kis zongoraművésznő) is.

1884
Tavaszra befejezte a Golgotát. A művet az időközben visszaérkezett Krisztus Pilátus előtt cíművel együtt 1884. április 25.-én, húsvétkor mutatták be Sedelmeyer palotájában a közönségnek. A bemutatónak óriási sikere volt, hogy Maupassant Bel ami című regényében meg is örökítette, Markovits Károly néven említve Munkácsyt. A kiállítás után pihennie kellett, majd elutazott a kép budapesti, február 19.-ei régi Műcsarnok-beli bemutatójára, ahol ez alkalomból Ipolyi Arnold püspök és Haynald Lajos érsek üdvözölték. A Golgotát egy hónap alatt 92 ezren tekintették meg. Eközben Sedelmeyer a Krisztus Pilátus előtt című művet Skóciában és Írországban utaztatta (a legnagyobb sikert itt aratta vele), majd további európai állomásokat is beiktatott: a festményt ezután még Brüsszelben, Amszterdamban, Berlinben és Hamburgban is bemutatták. A Golgota mellett ebben az évben festette meg Haynald Lajos kalocsai érsek portréját és az Anyai örömök ( A dajka) című képét. Mivel 1884 őszén meghalt Hans Makart, ezért Munkácsy kapott megbízást a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképének elkészítésére. Ugyanebben az évben már három színvázlatot is festett A reneszánsz apotheózisa című nagy műhöz.

1885
Sedelmeyer a Golgota utaztatásáról is gondoskodott, a kép tavasszal Londonban, majd Leedsben és Manchesterben szerepelt (mindenütt nagy sikerrel), végül Glasgow-ban mutatták be. Ezután Európa nagyvárosai következtek. Közben elkészítette a Golgota redukcióját, valamint a Szent asszonyok a kereszt alatt című nagyméretű munkáját, amely A drezdai Pietá néven vált ismertté (1945-ben megsemmisült). Munkácsy ősszel utazást tett Salzburgba és Münchenbe, ahol múzeumokat látogatott. Szalonképei közül ekkor festette a Mézeshetek című alkotását és annak két vázlatát, valamint további színvázlatokat készített A reneszánsz apotheózisa című mennyezetképhez és a Mozart halála című kompozíciójához.

1886
Számos tanulmány után befejezte a Mozart halála című képét. Bemutatóját látványos külsőségek között tavasszal tartották, a kép háta mögött Mozart Requiem című művét játszotta a zenekar. A siker elmaradt a korábbiaktól, és felerősödtek a kritikus hangok. Az év első felének jelentős eseménye volt Liszt Ferenc párizsi ünneplése, amelyet Munkácsy felesége, Cécile szervezett. Március 22-én estélyt adott a zeneszerző tiszteletére, amelyről a szüleinek írott levelében az asszony így számolt be: „Az egész terem felállt, a lelkesedés leírhatatlan volt, Miska és Liszt megölelték egymást.” Március 25-én a Saint Eustach- templomban került sor Liszt Esztergomi miséjének bemutatójára, amelyen a Munkácsy házaspár is részt vett. Liszt július 19-én Brüsszelben adta utolsó nagy koncertjét, két héttel később Weimarban meghalt.
Az év nyarán Sedelmeyer amerikai milliomosokat vitt el Munkácsy műtermébe és többek között a Krisztus-képek amerikai utaztatásáról is megállapodtak. Novemberben Munkácsy megérkezett Amerikába, és két nappal később megnyitotta Krisztus Pilátus előtt című képének bemutatóját. Ezt követően fejedelmi ünneplésben volt része. Fogadta és köszöntötte másokkal együtt a magyar származású laptulajdonos Pulitzer József és C. M. Depew szenátor, illetve Washingtonban az Egyesült Államok elnöke, Grover Cleveland is. Ugyanebben az évben megfestette Colpachon Liszt Ferenc arcképét, és több színvázlatot készített a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetéhez. Tájképei közül a legjelentősebbek A colpachi park bejárata, a Fasor, a Colpachi park, valamint a szalonkép-motívummal is összekapcsolt Csevegés az erdőben és a Három hölgy a parkban címűek. Szalonképei közül fontosabbak az Alvó nagyapó és a Nagyapó névnapja. Amerikai tartózkodása alatt több arcképet, csendéletet és szalonképet festett amerikai műgyűjtő-milliomosok számára.

1887
Janurában visszatért Franciaországba. Közben a Golgotát és a Mozart halálát Sedelmeyer Amerikában utaztatta. A képek fogadtatása pozitív volt, és mindkét Krisztus-kép vevőre talált. John Wanamaker multimilliomos kereskedő és reklámszakember 160 000 dollárt fizetett a Krisztus Pilátus előttért, majd 175 000 dollárért megvette a Golgotát is. A képeket előbb saját házában, majd a Philadelphiában lévő Wanamaker Áruházban állította ki. Munkácsy ebben az évben elsősorban szalonképeket festett (Alvó kisgyermek, Pamlagon, Merengő nő, Csevegés a parkban), jelentős művek még: a Mosónők újabb változata, Mosónők az erdőszélen, és a Tájkép mosónőkkel.

1888-1889
Munkácsyt műtermében folyamatosan látogatták az amerikai milliomosok (Wanamaker és Pulitzer ajánlólevelével): elsősorban arcképeket és szalonképeket festett számukra. 1888-ban, mivel úgy érezte, hogy a műkereskedő kihasználja, felbontotta tízéves szerződését Sedelmeyerrel, akivel ettől függetlenül továbbra is kapcsolatban maradt. Ebben az évben több szalonkép is készült, így a Ballada két változatban, az Elbeszélés, a Flört és a Hímző leány. Elkészítette a bécsi Kunsthistorisches Museum számára A reneszánsz apotheózisa 4 x 4 méteres nagy vázlatát. Megkapta az Országos Képzőművészeti Társulat aranyérmét, és szót emelt az ifjú festőnövendék, Rippl-Rónai József érdekében, aki tanítványa lett. 1889-ben a Párizsi Magyar Egylet és az Osztrák-Magyar Képzőművészeti Szakbizottság elnökeként jelentős része volt abban, hogy Magyarország méltóképpen szerepeljen a párizsi világkiállításon.

1890
Elkészült a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházába szánt művével. Ezt követően Magyarországra utazott. Október 11-én estélyt rendeztek a tiszteletére az Országos Kaszinóban, ahol többek között Jókai Mór köszöntötte.

1891
Munkácsy az év nagy részében Magyarországon tartózkodott. Titkára, Écsy Ferenc József festő-fényképész kíséretében járta az országot, és modelleket, kosztümöket és kellékeket gyűjtött Honfoglalás című képéhez. Mindenütt lelkes fogadtatásban részesült, így például Bánffyhunyadon élőképpel emlékeztek Krisztus Pilátus előtt című képére. Ebben az évben készült a Virágok áldozata, valamint a Pulitzerné és Blumenthálné reprezentatív arcképe.

1892
Munkácsy az előző évben, Szegeden látta Balázs Sándor és Szigligeti Ede Sztrájk című előadását. Elképzelhető, hogy ennek hatására kezdett foglalkozni Sztrájk című festményének gondolatával. Ebben az évben készült el a Mosónők újabb variációja, valamint a Hírnök (Levelet olvasó hölgy) című képének tanulmánya és két változata. E holland típusú szalonképek sorát követik az Ebéd után című képének tanulmányai és változatai, valamint a Szerelmi vallomás című alkotásának két variációja. Még ebben az évben hozzáfogott Honfoglalás (Árpád) című művéhez, melyhez két színvázlatot festett.

1893 – 1894
Elkészült a Honfoglalás végleges változata. Év végi bemutatóján, a párizsi Georges Petit Galériában nagy sikert aratott. A képet ezt követően Magyarországon is kiállította. Ugyanebben az évben két változatban is megfestette a Sirató asszonyok a keresztfánál című képét, valamint a Búsuló betyár két késői variációját, továbbá színvázlatokat és tanulmányokat festett harmadik Krisztus-képéhez, az Ecce homó-hoz. A kép nagyméretű színvázlatát elküldte egy antwerpeni kiállításra. Még ebben az évben elkészítette Sztrájk című képének három színvázlatát, és e mellett Türr István tábornok, valamint Cecile von Barnewitz arcképét. Tanulmányt készített a Murciai földrengés című képtervéhez.

1895
Felmerült Munkácsy hazatérésének gondolata, és ő maga is folytatott tárgyalásokat ez ügyben. Levelei szerint leginkább egy akadémiai tanári állást szeretett volna elnyerni. A terv azonban nem valósult meg. Az év során elkészül a Sztárjk végleges változata, és megfestette a Sirató asszonyok a keresztfánál című nagyméretű kompozíciót, a terebesi Andrássy-kápolna számára. Az év munkáihoz tartozik még a Ne sírj! (A nagy bánat) című képének két variációja, valamint három tanulmány az Ecce homóhoz.

1896
Befejezte a Kriszuts-trilógia harmadik darabját: az Ecce homót. A végleges változtatot az Andrássy út végén felépített pavilonban állította ki. A nyár folyamán a képet 315 000 ember tekintette meg. A bemutatót ünnepségsorozat követte. Munkácsy részt vett az Apponyi grófnál rendezett estélyen, majd az Akadémián tartott fogadáson. Innen azonban el kellett jönnie, mert rosszul lett. Egyenesen Baden-Badenbe vitték, majd egy év múlva hazaszállították a Bonn melletti ideggyógyintézetbe, Endenichbe. Többé már nem tért magához.

1900
Május 1-jén Endenichben meghalt. Május 9-én a Műcsarnokban ravatalozták fel, díszes ravatalát - amelyhez százezrek látogattak el - Fadrusz János, Hegedűs László, valamint Lechner Ödön és Stróbl Alajos tervezte. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.
ARANY FOKOZATÚ TÁMOGATÓK
EZÜST FOKOZATÚ TÁMOGATÓK
TÁMOGATÓK